Black Monday

Ki ne hallott volna már életében a Fekete Csütörtökről, meg mostanság a már ide is begyűrűző Black Friday-ről... (Megjegyzem ahhoz mekkora hülyének kell már lenni, hogy ezt itthon egy héttel az amerikai előtt hírdetik egyes marketinggéniuszok? Mer' ebben is jobban teljesítünk mi? Idióták.) De hallott-e már valaki a Black Monday-ről. (Lásd még: fekete hétfő az anti angolszászoknak, illetve:     az antimigránsrészlegnek.) Magyarázok. A Black Monday az az a hétfő, amikor semmi sem úgy működik, ahogy kellene. Pontosítok. Semmi sem működik. Jó, igaz, a hétfők amúgy sem a hét csodapillanatai, amúgy is ez az a nap, amikor a népesség 48,9%-a már reggel hétkor megbánja, hogy felkelt, mégis, mégis, vannak ezek a különleges napok. Gondolom, ezek a százezres (vagymiarosseb) napok ellenpontjai, az univerzum kádlefolyói, amikor még Zeusz is inkább otthon marad és a Trónok harcát nézi. 

De illusztrálok, hogy képet kapjunk: 

A reggel gyanútlan egykedvűséggel indult, mondjuk egy átlagos, takonyszürke novemberi reggelként. A munkahelyre érve aztán mint egy langyos sósavas fürdőben merültem el a tennivalók mocsarában. Mivel tegnap, lévén Isten szent, vásárlásmentes napja, nem javítottam dolgozatokat, ma reggel gyorsan összedobtam egy témazárót, teremcserét intéztem, operátorral sokszorosíttattam, közösségi szolgálatos füzeteket intéztem, szkenneltem, hivatalos iratokat átvettem, aztán órákat tartottam. 

A második órán rendkívüli türelemtől vezérelve NEM küdtem el a felmenőibe a reggeliző diákot, ne éhezzen a szentem, nem koboztam el a nemtommilyen házit, amit a másik írt, nem káromkodtam hangosan, hogy volt, aki hatodszor sem tudta, hol tartunk ésatöbbi. Gondoltam, hát nekik is szívás a hétfő, aranyos leszek. A harmadik órán dolgozatot írattam azokkal a kedves diákokkal, akik feltűntek. A többieknek intéztem egy meghallgatást a Lost című sorozat újraforgatására. Volt még pár órám, azokon próbálkoztam a szaknyelv szépségeinek megmutatásával az Az szegény tanár panaszai dallamára, mivel csak óra előtt tudatosult bennem, hogy a könyv, amiből otthon készültem, otthon is maradt. A nap záróakkordjaként lelki támaszt nyújtottam az érettségizős csoportomból annak a maroknyi diáknak, akik megjelentek, és ismét sírás nélkül bírtam óra végéig, pedig idén tizenhetedszer ismételtem át velük az egyszerű múlt időt és a melléknévfokozást. 

Mindeközben próbáltam a jó Bridgetet kerülni, mint a forró kását, de ma valamiért úgy döntött, hogy ma az én intim zónámban a helye, ezért kifigyelte, mikor megyek pisilni, és velem pisilt, hogy közben fontos pedagógiai és egészségügyi gondolatokat oszthasson meg velem. Aki arra számít, hogy ennél lejjebb már nincs, az téved. Együtt is ebédeltünk. Két falat közt érdeklődött pedagógiai hitvallásomról, szakmai sikereimről, illetve magánéleti jó tanácsokat osztott meg velem, miszerint is, ha most rossz is, már volt nekem jó, szóval örüljek, egyébként meg még lehet egyszer, mondjuk a szocotthonban, de én addig csak tanítsak, mert úgy sincs más választásom ugyebár. 

Pár napja ez a missziója. Nemtommér. Isten bizony, karácsonyra kérek egy pólót azzal a felirattal, hogy szingli vagyok, de dugni azért szoktam. Vagy esetleg egy másikat is: tanár vagyok, de nem életképtelen.  

Aztán volt még az is, hogy egy pdf fájlból négy oldalt szerettem volna nyomtatni, amin a nyomtató kábé negyven percet gondolkodott, kinyomott két példányt, aztán kiírta, hogy neki festék kell. Nekem meg a Brad Pit, bazmeg, mondtam neki, miközben megrugdostam az oldalát. (Jó, igazából nem. Egyik sem. De gondoltam rá. Mindkettőre.) 

Nem baj, mindjárt hazaérek, csak veszek ki egy kis pénzt a bankautomatából. Vagyis csak vennék, mert az automata nem működik. Készpénz viszont kell. Dilemma. Bemegyek a fiókocskába, előttem ketten. Nyilván mindketten a paksi ötös blokk előzetes hitelfelvételével foglalkoznak, mert harminc percet várok. De nem őrülök meg, mert... Jó, nincs mindenre magyarázat. 

Mire sorra kerülök, Hannibal Lecter szelíd óvodásfiú hozzám képest. A bankpasi kedvesen mosolyog, borotvált, gyanútlan. Kérdezi, mi járatban. Mondom. Ja hát igen, a kis szerelő pajtások nem értek még ki. Még. Két hete??? Nem mosolygok, ellenben és de arra a kérdésre, hogy a tíz perces egérkattintgatás után (szerintem a bankosok és a mobiltelefonosok minden tranzakció előtt kiraknak két pasziánszt, az kurva élet) milyen címletben kérem a nyomorult tizenötezret, azt találom mondani, hogy nekem aztán édestökmindegy, csak hadd menjek már. És akkor a borotvált bankpasi elkezd udvarolni... Szerintem ez volt a Black Monday éjfekete gödrének legmélye. 

Hazasétáltam. Otthon örömmel láttam, hogy a velem egy lakcímen tartózkodó gyermekek nem mosogattak el, a felnőtt XY kromoszómás szobájának padlóján néhány használt alsónaci örül a hétfőnek, a kis beteg XX kromoszómás pedig egy hirtelen mozdulattal lerúgta a külső hangkártyát. Nekem már mindegy. Mondjuk anyám még nem hívott, de biztos hív majd.